[...] Hetek teltek el, ők élték a maguk életét, én a magamét, bár ez utóbbi, ha látszat szerint nem is, lényegében mindenestül megváltozott. Szomszédaimon és a tőlük való rettegésemen kívül nem érdekelt semmi, egyedül bizonyos jelekre tudtam figyelni, illetve arra, hogyan tarthatom távol magamtól e jeleket. Babonás lettem, óvatos, sőt gyanakvó, az utcán kezdtem úgy viselkedni, mint aki hivatásszerűen figyel, és akit ugyanígy figyelnek, némi szomorú fellengzősséggel azt mondhatnám, titkosügynök-szereplője lettem az életem filmjének.